Lakásfelújítás – csak lazán!

Kedves naplóm!

Amikor elmeséltem a lányoknak, hogy éppen lakásfelújítás előtt állunk, mindegyikük a szívéhez kapott, és hangos halálhörgések közepette igyekeztek felváltva lebeszélni és mentálisan felkészíteni az előttem álló rémségekre. Külön-külön és egymás szavába vágva is ecsetelték, mennyi idegességgel, szervezéssel és veszekedéssel jár a lakásfelújítás. Még akkor is, ha mindenkivel minden tutira le van zsírozva.

Ahogy hallgattam őket, úgy éreztem, ilyen nincs. Létezhetetlen, hogy ez az egész tényleg ilyen gáz. Pontosabban übergáz.

Amikor elmondtam, hogy nem létezik, hogy ez ennyire macerás, a lányok csak simán lehurrogtak. Addig mondták, hogy ők ezt jobban tudják, mert már mindnyájan túlvannak egy lakásfelújításon, és nehogy már illúzióim legyenek, hogy megfogadtam: az enyém márpedig nem ilyen lesz!

És ezt meg is mondtam nekik.

Nincs rá jobb szó: jóízűen kiröhögtek. Hogy én milyen naiv vagyok. Meg hogy engem ki fognak használni a mesterek ezzel a hozzáállással – és hogy ne legyek már hülye.

Na, itt volt az a pont, ahol felszívtam magam, és azt mondtam: azért sem Nektek lesz igazatok! Bebizonyítom.

Erre még hangosabban visítottak a röhögéstől.

Mit tehet ilyenkor az ember lánya? Fogad. Úgyhogy fogadtunk a csajokkal, hogy ha összerakom, hogy mit akarok és hogyan, és megmondom, hogy mikortól mennyi ideig tervezem a lakásfelújítást, akkor onnantól ezek a mesterek, időpontok, határidők fixek. Ha nem tudjuk tartani a határidőket, nem olyan lesz a végeredmény, amit én elképzeltem (a mesterek hibájából), akkor bukom a fogadást. És akkor mind a hat barátnőmet vendégül kell látnom egy három fogásos díszvacsorára a város legjobb éttermében. (Azért egy lakásfelújítás után ez nem kis összeg lenne...)

Ha viszont nyerek, a csajok összedobják nekem a lakás első havi rezsijét.

Úgyhogy elszántság ON. Keresem a megfelelő mestereket.

Lakásfelújítás – már jóval kevésbé lazán...

Már egy hete csak a lakásfelújításra gondolok. Ezzel kelek, ezzel fekszem. Keresem a mestereket. Hirdetéseket böngészek, weboldalakon keresek – az OK, hogy a Google a barátom, de a férjem már konkrétan féltékeny rá. (Lehet, hogy több időt töltök a kereséssel, mint a párommal? Upsz!)

Ha nem keresek, akkor rajzolok. Jegyzeteket készítek. Osztok és szorzok. De főleg összeadok és kivonok. Ezen kívül pedig zombi üzemmódban létezem. Felkelek, útnak indítom a gyereket a suliba, a férjet a melóba, aztán én is elmegyek dolgozni. Ott teszem a dolgom, de gondolatban máshol járok. Este vacsorát főzök, mosok, aztán tervezek.

Most kezdem érteni, mire gondoltak a lányok, amikor azt állították, hogy a lakásfelújítás még el sem kezdődik, de én már olyan leszek, mint a saját üknagyanyám feltámadás után fél perccel. Viszont én ebbe nem akarok belenyugodni. Valamit rosszul csinálok.

Úgyhogy ma este lefekszem, és valami mást találok ki.

Lakásfelújítás – már tudom a tutit!

Új nap, új lehetőség. És új ötlet!

Rájöttem, hogy ha ugyanúgy akarom lebonyolítani a lakásfelújítást, mint a többiek, akkor úgy is fogok járni, mint a többiek. Ezért ez az idegbaj. Már most.

Úgyhogy taktikát váltok.

Az ismeretségi körben hirdetek ajánlási versenyt a mesterekről. Nekem kell egy festő, egy kőműves, egy burkoló, egy parkettás és egy asztalos. (Imádom a fát, abból lesz minden: ajtók, ablakok, ablakpárkányok, radiátortakarók, lépcső, minden. Egyedül a padló lesz csak fautánzat – laminált padló – mert annyi pénzem nekem az elkövetkező 50 évben biztosan nem lesz, hogy valódi fapadlót rakassak le a lakásba.)

Úgyhogy ezekre a „pozíciókra” várok ajánlásokat az ismerősöktől. Szigorúan fővesztés terhe mellett. (Vagyis csak olyanokat ajánljanak, akik jók is.) Ezt megmondom az ajánlóknak is. :) 

Ezért a mai napot az ismerősök zaklatásának szentelem. Most elválik, milyen a baráti köröm. Ha még egy hét múlva is a barátjuknak tartanak, akkor tényleg jófejek. Ha nem, akkor úgyis lelépnek mellőlem...

Lakásfelújítás – sínen vagyunk!

Nem telt bele teljes két nap, már megvolt az első mesterem! Az asztalosom. Megnéztem a honlapját is, a referenciáit, meghallgattam a haveromat. Aztán ő elküldött másokhoz is, akik szintén ezzel az asztalossal dolgoztattak.

Beleszerettem az ajtóikba!

Így aztán felhívtam az ajánlott asztalost. Elhívott, hogy menjek el a telephelyükre, és nézzek szét. Elmentem, megnéztem. Mindent láttam. Azt, amin dolgoznak, azt, ami már készen volt, és azt is, ahogyan dolgoznak.

Az asztalos elmagyarázta, hogy hogyan dolgoznak. Hogy mindig kijönnek a helyszínre és ők végzik a felmérést, nehogy tévedés legyen a méretezés körül. Hogy mindig minta alapján választ színt a vevő. Hogy a határidőt igyekeznek tartani, ha valamiért mégsem megy, akkor már előtte időben szólnak, hogy át lehessen szervezni a menetrendet.

És mondott még valamit. Vannak olyan más mesterek, akikkel rendszeresen együtt dolgoznak. Nem egy cégben vannak ugyan, de már viszonylag összeszoktak, így tudnak egymás mellett is dolgozni.

Na, ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy megvan az én emberem! Emlékszem, amikor a csajok felváltva mesélték, hogy az egyik mester nem volt hajlandó addig dolgozni, amíg a másik le nem vonul. Aztán meg szidja az előző mestert, hogy hogy dolgozott, mert ő erre a minőségű falra, padlóra, akármire nem tud tisztességes munkát végezni. (Magyarul ujjal mutogattak egymásra.)

Ha azonban csak a fele is igaz annak, amit az asztalos mond, akkor itt nem lesz olyan, hogy azért megy az idő, mert az egyik mester addig tátja a száját, amíg a másik dolgozik. Ez tetszik. Úgyhogy megkértem az asztalost, ajánljon ő burkolót, kőművest, festőt, parkettást. Meg is tette.

Ma este utánanézek nekik is (honlap, Facebook, ismerősi kör). Aztán alszom az egészre egy rendeset.

Lakásfelújítás – akkor mi most nekikezdünk...

Megvannak a mesterek!

Mit megvannak, minden időpont le van egyeztetve, mindenki tudja, mi a dolga, úgyhogy én már három napja pakolok.

A gyerek borzasztóan élvezi a tábori körülményeket, a férj morog ugyan, de mondtam neki, addig gyakoroljon önmérsékletet, amíg meg nem látja a kész, szépen felújított lakást. Ha még akkor sem lesz elégedett, akkor kap teljes fél órát, amíg leüvöltheti a fejemről a hajat. Ha viszont tetszeni fog neki is a lakásfelújítás eredménye, akkor én kapok egy relax estét: ő főz, látja el a gyereket, tereget, mosogat, meg miegymás. (Na, jól nézek én ki, már két fogadásom is van az egy lakásfelújításra... Mellékállásban bukméker leszek.)

Ezek után elérkezett a történelmi pillanat: ma reggel hét órakor átlépte a küszöbömet az asztaloscsapat, és megkezdte az ablakok cseréjét. Szorosan a nyomukban, mindössze nulla egész háromtizeddel lemaradva megérkezett a burkoló is, aki rohammal elfoglalta a fürdőt. Ezek után pedig, alig fél perccel a burkoló követően, befutott a parkettás is. Ő pedig a nappalit dolgozta meg. A festő és a kőműves egyelőre kispadon várakoznak.

A mesterek olyan szinkronmunkát mutattak be, hogy én megdobtam a hátast egy leszúrt Rittbergerrel. Mindenki haladt, amikor az egyik végzett az egyik helyiségben, akkor ment oda, ahol a másik már szintén végzett. Szinkron és harmónia. Komolyan mindjárt felteszek egy zen meditációs zenét...

Mivel olyanom sajna nincs, inkább lefényképeztem a mestereket munka közben, hogy meg tudjam majd mutatni a csajoknak is. Mert ezt tuti nem fogják elhinni csak úgy, bemondásra. Felteszem Insta-sztorinak. :)