Lakásfelújítás nyugtatóval

Tegnap nem írtam a naplóba, mert egyrészt elfáradtam, másrészt sírógörcsöt kaptam. Utána meg röhögőgörcsöt. (Az legalább jó volt.) Az írásnak viszont egyik sem kedvezett.

Nem elég, hogy tegnapelőtt a burkoló is elbánt velem a parkettás után, tegnap megjelent a kőműves is. Brigádostul.

Ennek eredménye az lett, hogy ahol csak csempe volt a falon a lakásban, azt mind leverték. Vagyis most a konyhám is kevés híján használhatatlan.

Történt ugyanis, hogy a főnök (főkőműves) csak addig volt jelen, amíg leosztotta a melót. Meg a következőt is. A segédeknek ugyanis azt is elmondta, hogy melyik lesz a következő cím, ahová délután kettőig meg kell, hogy érkezzenek, ahol majd le kell szedniük a konyhában a csempét, és kisimítaniuk a falat, hogy rákerüljön az új csempe és részben a tapéta. Aztán olyan iramban viharzott el, hogy a Millenium Falcon-t is állva hagyta volna, pedig az a fénysebesség másfélszeresére is képes (ha lehet hinni George Lucas-nak).

A segédek agyában azonban valamiért összekeveredtek a napi programok, mert a konyhámban neki estek a csempének, és szépen kisimították a falat. Fél kettőkor meg, mint akik jól végezték dolgukat, leléptek a másik helyre.

Én éppen dolgoztam, mert néha azt is kell, szabit meg nem kapok akármennyit én sem. Úgyhogy mire délután ötre hazaértem a gyerekkel, lehidaltam. A gyerek meg azon helyben felavatott. A ki sem pakolt konyhám romokban, a fürdő dettó, mert senki nem nyúlt hozzá – de legalább az ajtót kulcsra zárták maguk után. Igaz, a kulcsomat magukkal vitték, és nem dobták be a postaládába, ahogyan megbeszéltük. De mit akarok én, ha a főnöküket sem értik, nem igaz?

A lakásfelújítás kezdete óta most először azt éreztem, hogy menekülni kell innen. De gyorsan.

Fél hatkor megszólalt a csengő. El nem tudtam képzelni, ki akarhat még bármit is itt, egy atomcsapás és egy hurrikán találkozásának helyszínén.

Az asztalos jött. Hozta a lépcsőmet. Ahogyan ígérte. (Tényleg fél hatra beszéltem meg vele, mert addigra már biztosan tudtam, hogy haza érek.) És igazított a lépcsőn, ahogyan ígérte. És beállította a lépcsőt még aznap este. Ahogyan ígérte.

Na ott volt az a pont, ahol elbőgtem magam. Pedig pont ő volt az, aki tényleg azt is csinálta, amit mondott.

Utána persze röhögtem magamon meg az egész helyzeten, hogy ennyire nem lehetek béna.

Úgyhogy a mai napomat azzal kezdtem, hogy reggel hat órakor(!) felhívtam a főkőművest, hogy

1. kérem vissza a lakáskulcsom
2. mégis hogyan gondolja megoldani a helyzetet, mert most már van egy felújításra váró konyhám is, amit fel sem akartam újítani.

A főkőműves szeméből egyből elszállt az álom, és nekifogott intézkedni. Hét órakor már ott volt nálam két segéd (nem a tegnapiak – hála az égnek!), és nekifogtak a fürdőnek. Mondták, hogy a konyhát is megcsinálják, mihelyst a fürdővel megvannak, mert azt mondta a főkőműves.

Mondtam, OK, ez mind szép és jó, de mi lesz a konyhában a csempével? Mondták, hogy azt nem tudják, beszéljem meg a főnökkel. Úgyhogy újabb telefon. Telefonok. A munkahelyről. Meló közben.

Néhány kiadós veszekedés után annyiban maradtunk, hogy megállapodik az én burkolómmal, csempét meg szerez az ő kedvezményével. Úgyhogy nekem az ő félreértésük csak a csempe engedményes árába kerül majd.

Egy hang nem jött ki a torkomon. Ezt ő egyetértésnek vehette, mert lerakta. Két percig nem is pislogtam a döbbenettől.

Közben telefonált az asztalos. Mondta, hogy készen vannak a megrendelt fa ajtók, fa ablakok is, és ha gondolom, akkor az ablakok cseréjének neki is fognának, amíg még ott vannak a kőművesek. Mondtam, hogy jöjjenek nyugodtan, ők a nap jó híre és a fény az éjszakában. Az asztalos kicsit meglepődött ugyan (ezt még a telefonban is lehetett érezni), de csak annyit mondott, hogy ennyire még nem örültek nekik, hogy rontani-bontani fognak, úgyhogy egy óra múlva jönnek. Mondtam, nyugodtan, nem vagyok otthon, majd örüljenek egymásnak a kőművesekkel.

Ezután visszahívtam a főkőművest, hogy akkor részemről az a deal, hogy ők megcsinálnak minden kőműves melót – értsd a fürdő és a konyha falát, valamint az ablakcsere után a javításokat – kifizeti a burkoló pluszmunkáját a konyhában, és a kedvezményére veszem meg a konyhai csempét. Így hajlandó vagyok a konyhában kifizetni a csempét – nyomott áron. Én a konyhai csempén kívül nekik csak a fürdőszobai melóért fizetek – ahogyan eredetileg is szó volt róla.

Morcosan, de igent mondott.

Én meg állok itt a romos, de már kisimított falú konyhámban, és bámulok ki a csodaszép fa ablakomon. Jó fej ez az asztalos csapat. Azt hiszem, őket megtartom.

De előtte megyek a gyerekért anyósomhoz. Legalább ő nem a kupi közepén vacsorázott.

Lakásfelújítás – az alagút végén

A lakásfelújítás az a tevékenység, amit kreatív, alkotó elfoglaltságnak hisz az ember lánya – mindaddig, amíg utol nem éri a valóság.

Az az igazság, hogy már egy hete csak a főkőművesre gondolok – összes szerettei körében. Azóta nem is írtam a naplóba, mert a végén még őszinte lettem volna, és leírom, mit is gondolok felőle. A burkolóval együtt. Komolyan, néha az az érzésem, hogy ezek ketten titokban megmerényeltek és összeesküdtek, hogy puccsal buktassák meg a lakásfelújítást!

Mind a kettő késik. Aztán ha késik, a másikra vár. Ha nem vár rá, akkor csak mutogat a másikra. Hogy az már megint mit szúrt el, miért nem tud tőle dolgozni, meg tisztességes munkát a másik trehánysága miatt kiadni a keze közül. Gyakorlatilag ott tarok, hogy a lebeszélt határidők alapján két hétre tervezett lakásfelújítás már a harmadik hetébe lépett – és az egy szem asztaloson kívül még senki nem tartotta be a szavát.

A lakásfelújítás gyöngyszeme az asztalos és a csapata. Komolyan. Ők voltak, akik szinte mindig pontosan jöttek. Az az egy eset, amikor mégsem, szintén megbocsátható, mert már előtte való nap szóltak, hogy nem fog menni. Különben is, az sem rajtuk múlt igazán, hanem a másik két szakin, akik csúsztak – így akárhány időpont is volt megbeszélve az asztalossal, mindig én kértem, hogy csúsztassuk a dolgot. És csúsztatni sem lehet örökké büntetlenül. Egyszer annyit csúsztattam, hogy rá csúsztam egy másik ügyfelük felé korábban vállalt határidőre. Az meg nem az a kategória, amiért háboroghatnék.

Most azonban célegyenesbe fordult a lakásfelújítás!

A falak szépen kisimítva állnak, rajtuk a fürdőben és a konyhában a csempe, az ablakok berakva, körülöttük a fal javítva. A lépcső a helyén – a parkettás minden cselezése ellenére. A festő pedig dolgozik, holnap le is vonul, én meg takaríthatok végre.

Igaz, addig még hallgathatom, hogy a festő szidja a kőművesek rokonságát. Mert hogyan nézhet ki így egy fal. Hogy nem egyenes. Nem sima. Mikor mondtam neki, hogy a fal alapból nem úgy hajlik, mint az ívképernyős TV, tehát ezzel neki kell elboldogulnia, és szerintem az ő dolga a glettelés, nem a kőművesé, ezért (is) fizetek neki, és nem a kőművesnek, akkor még morgott valamit, és dolgozott tovább.

Hiába. A lakásfelújítás megedzi az ember lányát. Vastagabb bőrt növeszt, és megtanul kiállni az érdekeiért.

Úgyhogy most a festőt várom, hogy végezzen. Addig gyúrok a takarításra.

Lakásfelújítás – záróakkord

Kész. Vége!

Mondom, vége! Tényleg készen vagyunk.

Mindenhogyan. Anyagilag, idegileg, fizikailag.

Tegnap este a festő után még nekifogtam takarítani. Villanyfénynél éjjel fél 12-ig bírtam, aztán a fürdőnél feladtam. Elestem. A munka frontján. Meg a felmosóban. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy most már aztán elég.

Mára szabadnapot vettem ki. Itt akartam lenni, amikor a lakásfelújítás utolsó pillanata is véget ér. Hogy tudjam, itt a vége.

Tudjátok, melyik volt ez a pillanat?

Nem az, amikor a sarokba vágtam a felmosót, és végre kihullott a kezemből a porszívó is. Hanem az, amikor az utolsó fa ajtó is a helyére került, mert az asztalos és a csapata mindent leszállított(!), beállított(!), helyére illesztett, beszerelt és kipróbált(!). Aztán még kaptam pár jótanácsot is tőlük arra nézve, hogy hogyan tudom a gyönyörűséges szép fa ajtóimat és fa ablakaimat takarítani, karbantartani.

Akkor tudtam, hogy ezek az ajtók és ablakok az enyémek. Megérkeztek. Tényleg az én lakásom részei lettek.

Tudjátok, mi volt még fura? Az asztalos megkérdezte, hogy honnan kezdjék az ajtókat felrakni. Nem értettem. Aztán mondták a szakik, hogy látják, hogy takarítok, és szeretnének ott az ajtó beállításával koszolni, ahol még nem jártam, hogy ne kelljen kétszer sikálnom ugyanott. Leesett az állam.

Szóval így jól összebeszéltünk, és mindenki haladt a maga dolgával. Én takarítottam, ők ajtót állítottak be. Így mire ők készen lettek és levonultak, már én is majdnem kisikáltam az egész lakást.

És ekkor már látszott a lakásfelújítás végeredménye.

Láttam. Egyben az egész lakást. Hogy mennyit és hol és miben változott. Hogy egészen más az összképe. Hogy a sok fa ablak, fa ajtó, fa lépcső és fa radiátorburkolat miatt egészen más, sokkal melegebb, barátságosabb lett az otthonunk.

Mert ez most már otthon. A miénk.

És az idegbajt leszámítva megérte. De nagyon.

Most azon morfondírozok, hogy gyűjtök megint egy kis pénzt, és rábeszélem a párom, hogy hívjuk vissza az asztalost. Olyan szép az az egyedi fa bútor is...