Egy lakásfelújítás naplója – a kezdetek
Kedves naplóm!
Lakásfelújítás! Nem is tudom, hogy sikítsak az izgalomtól, hogy üvöltsek az idegességtől.
Izgi, mert végre valami normális kinézete lesz a lakásnak. Olyan, amilyet én szeretnék. Mert nem kell végre az előző lakó idétlen Garfield-matricáit bámulnom az ajtókon. Mert nem kell az ajtókat bámulnom, amelyek valamilyen érthetetlen oknál fogva rikító narancsszínben pompáznak (RAL2004-es, utánanéztem!). Ki a fene választ ilyen színt? És miért nem ugrottak ki tőle a szemei?
Szóval mindenképpen izgalmas lesz ez. Ahogyan alakul. Ahogyan olyan lesz, mint ahogyan eddig csak a fejemben. Ahogyan valóra válik.
Meg síkideg is vagyok. Szerintem kevés olyan idegesítő dolog van, mint egy lakásfelújítás. Miért?
Mert ezer dolgot kell egyszerre csinálni, futtatni, szervezni. Mert nagyjából ezer ember is kell hozzá. Na, nem biztos, hogy az érdemi felújítós melóhoz. Hanem ahhoz, hogy mindenki akkor érjen rá, amikor kell. Hogy a gyereket vállalja anyósom, hogy legyen segítség a takarításhoz, hogy be tudjam szerezni azt a fa ajtót, fa ablakot, amit éppen megálmodtam, hogy ez elvigye, ez meghozza, ez dolgozzon, az kiszámolja, amaz meg kaját hozzon.
A lakásfelújítás még el sem kezdődött, de én már parázok. Hetek óta méricskélek, számolok, osztok-szorzok, telefonálok, netet böngészek, jegyzetelek, megbeszélek a párommal, összeveszek a párommal, vázlatokat rajzolgatok, mintadarabokat és színmintákat nézegetek. Este. Néha éjjel. Meló után. Amikor már sokszor a gyerek is, meg a párom is alszik. De én csinálom. Valakinek csak kell, nem? Magától csak nem készül el az a lakásfelújítás!
Ma azonban készen lett! Legalábbis az előkészítés. Minden együtt áll. Minden meg van tervezve, le van mérve, meg van beszélve, ki van választva, össze van pakolva.
Holnap indul a mandula.
Ideje aludni.
Lakásfelújítás – az első nap
Mániám a fa.
Fa ajtó, fa ablak, fa lépcső. Még a radiátorborítás is fából lesz.
Tudom, ez „csak” egy lakás, más a házába rakat ilyen igényes dolgokat. De nem érdekel. A lakásfelújítás alapgondolata, hogy itt fogunk élni még legalább 15 évet, ez meg elég hosszú idő ahhoz, hogy ne akarjunk sok vacakot bámulni, amikor esténként megfáradva haza támolygunk a melóból. Úgyhogy ez tisztességesen meg lesz csinálva. Ha beledöglök is.
A lakás azonban szinteltolásos. Vagyis van egy olyan szintkülönbség benne, amit csak lépcsővel lehet áthidalni. Ezt kell először elkészíteni és berakni, mert a kiszemelt festő közölte, ő addig hozzá nem nyúl a falakhoz, amíg a lépcső be nincs téve. Hogyisne, hogy az ő festését leverje valaki a lépcső beállításakor, és újra kelljen csinálnia! Végül is jogos, minek kétszer dolgozni – és kétszer fizetni ugyanazért, nem igaz?
Úgyhogy a lépcső készen van.
A parkettás viszont nem. Ő még dolgozik a laminált padlóval. (Hiába mániám a fa, a fapadlót nem tudnám megfizetni.) Még este 10-kor is. Mert csak délután kettőre ért ide. A megbeszélt reggel 8 helyett.
Így jártunk. A lépcső az asztalos műhelyében pihen még egy napot, mi meg tartjuk a gyertyát a parkettásnak.
Jól indul ez a lakásfelújítás is!
Lakásfelújítás istene, irgalmazz!
Kezdődik. Mármint az a jelenség, amikor az idegesség kezd átalakulni idegbajjá.
A parkettás tegnap éjfélre végzett. Szuper. Végül is nem volt olyan rettentő bonyolult a meló, a laminált padlót csak fel kellett szórni. (Ő mondta.)
Reggel fél 7-kor keltünk. Nagyjából a mosott rongyba csomagolt falhoz vert lófej állapotban. Férj munkába el, gyerek iskolába, anyós délután érte. Én meg 7 órakor a kávét kevergetve nyitom az ajtót az asztalosnak, aki hozza a lépcsőt beállítani.
Megkísérli. És nem megy!!!!!
Kiderül, hogy nem stimmel a méret. Aztán rájövünk, hogy azért, mert azt mondtam ugyan, hogy padlót cserélünk, de azt én sem tudtam még akkor, hogy a parkettás a meglévő régi parkettára pakolja rá a laminált padlót... Ez, plusz a padlóalátét meg már emelt annyit a padlón, hogy a lépcső teteje nem stimmel a felső padlószinttel – ahol mi felszedtük unalmunkban a régi parkettát, amíg a parkettásra vártunk. (A megállapodás szerint neki kellett volna.) Mivel a jó munkásember késett majdnem egy teljes nappali műszakot, így már csak az érdekelte tegnap, hogy minél hamarabb végezzen – és a parkettára pakolta a laminált padlót. Alátétestül.
Én meg nem figyeltem. Úgyhogy most szívunk.
Két lehetőség van:
- felszedjük a laminált padlót, alóla a parkettát is, és újra rakjuk az egészet, hogy a lépcső stimmeljen
- az asztalos visszaviszi a lépcsőt, mókol rajta még egy napot, viszont a mostani padlószintekhez fog igazodni a mérete.
Az asztalos mondta, hogy számoljak pénzben és időben is. Mennyi időbe telik az egyik verzió, és mennyiért dolgozna újra a parkettás, kontra mennyiért igazít ő a lépcsőn? Nagyjából két mondatnyi beszélgetés elég volt, hogy megszülessen a döntés: ő viszi a lépcsőt átszabni, és holnap jön beállítani. Én addig úgyis el tudom tölteni az időmet a burkolóval a fürdőben. Meghitten.
Mert a burkoló igényli az időmet, de legfőképpen a figyelmemet. Mert ő leszedi a régi csempét, de szedi vele helyenként a vakolatot is. (Nem tudom, hogyan csinálja. Talán túl nagy a vehemencia, amivel dolgozik.) Az biztos, hogy a fal a fürdőben most úgy néz ki, mint a Hold felszíne. Tele van kráterrel.
A burkoló közölte, ő erről nem tehet, az előző mester tette fel ramatyul a régi csempét. Viszont addig hozzá nem nyúl az új csempéhez, amíg nincs kijavítva és kiszárítva(!) a fal. Szuper.
Keresnem kell egy kőművest, aki ráér. Így hirtelen. És aki expressz dolgozik is. Meg falat szárít. Vagy mi.
Lakásfelújítás, ha tudnád, hogy én már most mennyire megbántalak!
Megyek kőműveseket hívogatni. Aztán meg kivinni a sittet a fürdőből. Ma este a mosogatónál fürdünk.
Folytatása következik!
